Karinthy Frigyes- Tanár úr kérem 1916.

A ROSSZ TANULÓ FELEL

Nem, mára nem lehetett számítani, igazán. Hiszen számított rá, persze hogy számított, sőt múlt éjjel álmodott is ilyesfélét: de álmában magyarból hívták ki, igaz, hogy úgy volt, mintha a magyart is a Frőhlich tanítaná. Álmában elintézte az egész kérdést, a párhuzamos vonalakról felelt, egyfelesre.

Mikor kimondják a nevét, nem hisz a füleinek, körülnéz: hátha csoda történik, hátha csak agyrém, nyomasztó lidércnyomás volt, hogy ez az ő neve, és most felébred ebből az álomból. Aztán egy csomó füzetet felkap a padról. Míg végigmegy a kis utcán, a padsorok közt, ezt gondolja: "Ápluszbészerámínuszbé egyenlő ánégyzetmínuszbénégyzet." Ezt fogja kérdezni. Biztosan ezt fogja kérdezni. "Ha nem ezt kérdezi, átmegyek különbözeti vizsgával a polgáriba, és katonai pályára lépek."

Közben megbotlik, és elejti a füzeteket. Míg a földön szedeget, háta mögött felzúg az obligát nevetés, amit ezúttal senki se tilt be: a rossz tanuló törvényen kívül áll, rajta lehet nevetni.

A tanár leül, és maga elé teszi a noteszt. Ránéz. A rossz tanuló görcsösen mondogatja magában: "ápluszbészer..." veszi a krétát. A tanár ránéz.

- Készült? - mondja a tanár.

- Készültem.

Ó igen, hogyne készült volna. A halálraítélt is elkészül: felveszi az utolsó kenetet, és lenyíratja a haját.

- Hát akkor írja.

A rossz tanuló a tábla felé fordul.

- bénégyzetmínuszpluszmínusznégyzetgyökbémínusznégyácészerkétá.

És a rossz tanuló engedelmesen írni kezdi és mondja utána a számokat. Írja, írja, mint Ágnes asszony, tudja, miről van szó, látja a tételt "éppen úgy, mint akkor éjjel", mikor elaludt mellette, és fogalma se volt róla, mit jelent az egész. Igen, ez az, homályosan sejti, valami másodfokú egyenlet - de hogy mi lesz ebből.

Szép lassan és kaligrafikusan ír. A négyesnek a szárát vastagítja - a vonalból, ami törtet jelent, gondosan letörül egy darabot, ehhez külön elmegy az ablakig a spongyáért. Időt nyer ezzel. Hátha csöngetnek addig. Vagy valami lesz. Úgyse sokáig szerepel ő itten a dobogón. Ezt még felírja, az egyenlőségjelet is szép lassan felrakja - igen, ezt még úgy csinálja, mint más, felsőbb lények, mint egy jó tanuló. Felírja még "á2". A katonaiskolában nagyon korán kell felkelni, villan át az agyán, hirtelen. De aztán hadnagy lesz az ember. Esetleg kimegy Fiuméba.

Közben szép lassan ír - még mindig nem írta le. Hozzá nem értő ember, aki ezt a jelenetet figyeli, azt hiszi, valami jó tanuló felel. De a szakértő tudja már, mit jelent az, mikor valaki ilyen határtalan gonddal rajzolja a kettes farkincáját. Halálos csend körös-körül. A tanár nem mozdul. Most beszélni kell.

- A másodfokú egyenlet... - kezdi értelmesen és összehúzott szemmel, és mélységes figyelemmel nézi a táblát.

- A másodfokú egyenlet... - ismétli olyan ember modorában, aki nem azért ismétli a szót, mintha nem tudná, mit akar mondani, hanem inkább azért, mert rengeteg mondanivalója közül a leghelyesebbet, a legfrappánsabbat, a legtökéletesebbet válogatja és mérlegeli.

De a tanár, ó, a tanár már tudja, mit jelent ez.

- Készült? - mondja keményen és szárazon.

- Tanár úr kérem, én készültem.

Ezt bezzeg villámgyorsan mondja: véres dac, lázadó kétségbeesés remeg a hangjában.

Tanár (széles gesztussal): - Hát akkor halljuk.

A rossz tanuló nagy lélegzetet vesz.

- A másodfokú egyenlet az elsőfokú egyenletből származik oly módon, hogy az egész egyenletet megszorozzuk...

És most beszél. Valamit beszél. A második mondatnál arra számított, hogy félbeszakítják - lopva néz a tanár felé. De az mozdulatlan arccal néz, se azt nem mondja, hogy jó, se azt, hogy rossz. Nem szól. Pedig a rossz tanuló nagyon jól tudja, hogy nem lehet az jó, amit ő beszél. Hát akkor miért nem szól a tanár? Ez rettenetes. A hangja reszketni kezd. Egyszerre látja, hogy a tanár felemeli a noteszt. Erre elsápad, és szédítő gyorsasággal kezdi:

- A másodfokú egyenlet úgy származik az elsőből, hogy végig... Tanár úr kérem, én készültem.

- Polgár Ernő - mondja hangosan a tanár.

Mi ez?

Már egy másikat hívtak ki? Ővele végeztek? Mi ez? Álmodik?

- A másodfokú egyenlet... - kezdi újra, fenyegetően.

Polgár Ernő fürgén kijön, és a tábla másik végén már veszi a másik krétát.

- A másodfokú... Tanár úr kérem, én készültem.

Senki sem felel. És most ott áll, egyedül a tömegben, mint egy szigeten. De még nem megy helyre. Neki nem mondták, hogy menjen helyre - odvas és züllött, kitaszított szívvel áll ott -, neki nem mondták, nem mondták. Ő még felel. Most végigmenjen, újra, a padsorok közt? Nem, inkább áll, hülyén: keze dadogva babrál a táblán, a félbemaradt egyenlet roncsai közt, mint a lezuhant pilóta, a motor megpattant hengerei fölött. A másik fiú közben már felel is. Valami párhuzamos vonalakról beszél - ez is olyan idegen és furcsa... mint minden... amivel itt évek óta foglalkoznak körülötte... foglalkoznak vidáman és ruganyosan és hangosan... és amiből ő soha nem fogott fel semmit... néhány mondatot jegyzett meg eddig, s azokon úszott...

És így áll most, még áll, reménykedik, udvariasan figyeli, amit a másik beszél... néha helyeslően bólint, legalább ezzel jelzi, hogy ő készült, ő tud... néha bátortalanul meg is szólal, abban az illúzióban ringatja magát, hogy őt kérdezték, de csak halkan, hogy ne küldjék helyre... aztán szerényen elhallgat és figyel... előrehajol, részt vesz a felelésben, odaadja a krétát, buzgólkodik a felelő körül, még súg is neki, hangosan, nem azért, hogy segítsen, de hogy a tanár lássa, hogy ő súg, tehát ő tud... Egyszóval: nem adja meg magát.

Egyszer aztán minden ereje elhagyja, elhallgat, és még egyszer a katonaiskolára gondol. Elboruló elméjében, mint távoli szavak, verődnek vissza a zajok... a kréta ropogása... elfolynak az arcok, és egy pillanatra világosan látja a végtelent, amelyről e percben jelentette ki a felelő, hogy ott a párhuzamos vonalak találkoznak. Látja a végtelent... nagy, kék valami... oldalt egy kis házikó is van, amire fölül fel van írva: "Bejárat a negyedik végtelenbe." A házban fogasok vannak, ahol a párhuzamos vonalak leteszik a kalapjukat, aztán átmennek a szobába, leülnek a padba, és örömmel üdvözlik egymást... a párhuzamos vonalak, igen... a végtelen, a megértés, a jóság és emberszeretet osztályában, ahová ő soha eljutni nem fog... ama "felsőbb osztály", melybe "elégtelen eredmény miatt fel nem léphet" soha.

Karinthy Frigyes- Együgyű lexikon 1912.

ASSZONY, asszonyság, Asszony-Szállás, Aknasuhatag

Már a régi görögök ismerték. A hitrege szerint egy Ádám nevű arab fedezte fel, eltérően a középkori legendáktól, mely felfedezését Schwarcz Bertholdnak tulajdonítja. Később ismét elvesztették, erre mutat a "Cherchez la femme", magyarul "Keressetek az asszonyon" mondás, mely hosszú ideig serkentette a természettudósok kutató ösztönét. Egy időben már úgy volt, hogy megtalálták: Archimédesz nevű görög tudós egy kádban fedezte fel, de úgy látszik, nem tudott vele megegyezésre jutni, mert kiugrott a kádból, és "Heuréka, Heuréka", magyarul "Na, jól van, elveszlek" kiáltással kiszaladt utána az utcára, de úgy látszik, már nem érte utol. Később ugyanez a tudós a földön kívül egy pontban akarta összesűríteni; folyamodványt nyújtott be a görög sóhivatalhoz, hogy adjanak neki egy ilyen pontot, és kimozdítja a földet sarkaiból. A sóhivatalból azt írták neki, hogy az nem kunszt, mozdítson ki egy kalapskatulyát a tavaszi áruházból, amire Archimédesz már nem mert vállalkozni, nem is kapott pontot, hat a banknak.

A "Keresd az asszonyt" ezután még sokáig kísértett, mindenfelé keresték, könyvekben, a levegőben, a föld alatt, telefonáltak a lakására is, de nem találták otthon. Végre is Ibsen norvég kutató bukkant rá egy párizsi divatáru-kereskedésben: éppen két blúzra alkudott, és le akart alkudni öt frankot. Ama kérdésre, hogy hol volt olyan sokáig, kiderült, hogy egész nap valami Casanova nevű fiatalemberrel sétált Versailles-ban, este a cukrászdába mentek, és most váltak el éppen. Nagyon csodálkozott, hogy nem találtak rá. Két rendőr azonnal bevitte a Főirodalomba, és megkérdezték tőle, mit akar. Kijelentette, hogy szeretne lefeküdni. Ételeket adtak neki, amiket azonnal megevett; ezután néhány könyvet nyújtottak át, ezeket az ölébe vette, és simogatni kezdte a fedelüket, és meg akarta csókolni a sarkukat. Ama kérdésre, hogy mi volna a legjobb, odanyilatkozott, hogy az volna a legjobb, ha ő minél jobban érezné magát, és ebben őt valaki támogatná. Megkérdezték tőle, miért tudna élni, mire azt felelte, hogy ő csak úgy tud élni, ha valaki megcsókolja. Ama kérdésre, hogy közben, mialatt megcsókolják, miből akar élni, azt felelte, hogy hát azért ő kap kosztot és kvártélyt, amiért megcsókolják. Ama kérdésre, hogy szeretne-e mákos rétest enni, azt felelte, hogy nagyon szeretne mákos rétest enni. Erre vettek neki mákos rétest, amit gyorsan és nagy étvággyal megevett, rögtön utána azonban a mákos rétes árát is kérte, és nagyon csodálkozott, hogy azt nem adják neki, mert azt már a boltosnak adták. Hiszen, úgymond, nem a boltos ette meg a mákos rétest, hanem ő ette meg, tehát neki jár a mákos rétesnek az ára is. Ezután megkérdezték tőle, hogy kire haragszik nagyon, mire azt felelte, hogy Newtonra haragszik nagyon, mert az direkt az ő bosszantására elrendelte, hogy a bolygók központjában valami Nap nevű dolog legyen, aminek semmi értelme, és hogy a testek a földre essenek. Ama kérdésre, hogy mit lehetne ez ellen tenni, kijelentette, hogy agyonlövi azt a Newtont. Ama kérdésre, hogy honnan vesz revolvert, azt felelte, hogy majd kér attól a Newtontól három forintot. Ama kérdésre, hogy kihez megy hozzá feleségül, azt felelte, hogy csak olyanhoz megy, aki meg tud halni érte, és ezt előbb be is bizonyítja. Ama kérdésre, hogy mennyi kétszer kettő, azt felelte, hogy nem baj, de adjanak neki egy félselyem grenadin belépőt, hólfaltnival és betéttel.

Ezek után az összeült esküdtszék hosszas tanácskozás után megállapította, hogy a nő rejtély. Megfejtése a jövő számban. A megfejtők között egy ingyenszobát sorsolunk ki a Schwartzer-szanatóriumban.